Szia, 

az első két bejegyzés után nem is írtam. Tudod miért? Betojtam. Hogy biztos senki nem fogja olvasni, meg úgysem érdekel senkit ez az egész (kb. nem is osztottam meg sehol, hát így hogy is olvasta volna bárki is? :D). Meg egyébként is csak beégetem magam. Előjött a "kicsi vagyok, buta vagyok" énem, aki még az óvodában alakult ki, és máig velem van. Hol átveszi a hatalmat, néha meg túlkompenzálom. Aztán van, hogy jól menedzselem a helyzetet, például - azt hiszem - most. 

Én is emberből vagyok, emberi félelmekkel, érzésekkel. Félelemből talán kicsit több van, mint kéne. Most jöttem rá nemrég, hogy félek a lufiktól. :D Na jó, nem kapok rohamot, ha meglátok egyet, csak összeszorul a gyomrom, nyilván azért, mert tartok tőle, hogy kidurran. 

Attól is tartok, mikor valaki először jön hozzám órára. Vajon tetszeni fog neki a stílusom? Nem fog összeakadni a nyelvem, mint néha? Biztos okosabb nálam.

Akkor is ilyenek járnak a fejemben, ha német anyanyelvűvel beszélek. Ő a NÉMET, mindenben jobb nálam, MINDENBEN, érted? Aztán két perc után rájövök, hogy ő is ugyanolyan, mint én, vagy még bénább esetleg. :D 

Gimiben azt gondoltam, hogy a tanár az isten. Ő mindent tud. Mikor először láttam valamelyik tanárt enni, összetört bennem valami. Olyan emberi lett hirtelen. Mikor a némettanáraim hirtelen nem tudtak egy szót, leestek a piedesztálról. Eddig úgy tűnt, hogy egy két lábon járó lexikon, és most? Nem tudja ezt a szót? Gáz. Egyik tanáromat láttam szünetben, hogy olvasgatja a tankönyvet, hát megkérdeztem, hogy mit csinál. Azt mondta, készül az órára. Neeee máááár. Hát a tanár az már megtanult mindent, minek neki még készülni is? 

Én nem tudom, hogy csak én voltam ilyen sületlen tinédzserként, vagy mindenki más is?

Amikor elkezdtem tanítani, akkor már kezdett derengeni valami. Egyetemistaként segítettem egy pár embernek, és sokszor készülés nélkül, "én ezt úgyis kisujjból tudom" érzéssel vágtam bele az órába. Mit ne mondjak, nagyon tré voltam sokszor. Azóta az egyik kedvenc mondásom: "Spontanität muss sorgfältig geplant werden." Azaz "A spontaneitást alaposan meg kell tervezni." Fejlődik az ember, na.

Azonban még mindig vannak emberi dolgaim: van, hogy nem jutnak eszembe szavak. Vagy azért, mert rég nem használtam, és elfelejtettem (mióta anya lettem, borzasztó mértékben romlott a memóriám, de dolgozom rajta), vagy azért mert még sosem kellett használjam, így nyilvánvalóan még hiányzik a szókincsemből. Ilyenkor nagyon bénának érzem magam. DE! Úgy érzem, csak úgy lehetek hiteles, ha ezt őszintén megmondom, és kikeresem a kedves tanulónak a szótárból. Úgy döntöttem, hogy nem szégyenkezek emiatt. Emberből vagyok. Viszont, mivel szeretnék fejlődni, kiírom a kis cuki szótáramba a szót, és szépen megtanulom. 

A cuki szótár

A hitelességhez számomra hozzátartozik az is, ha nem "tanárkodom", azaz nem az a cél, hogy látsszon rajtam: Na ő itt a tanár! Éppen ezért se az öltözékemben (éljenek a macskás pulcsik, pólók), sem a stílusomban nem eszközöltem változást.

Cicás póló :3

Nyíltan, lehetőleg viccekkel tarkítva, sajátosan próbálom megteremteni az alaphangulatot az órán. Természetesen ennek hátrányai is vannak. Van, aki ezért nem vesz annyira komolyan. Öt- hat évvel ezelőtt még bulizni is mentem az egyik tanulómmal, később anarchiába torkollottak az óráink. :D Szóval ilyet már nem csinálok. Mondjuk nem is lenne időm bulizgatni (itt az alkalom, hogy ejtsünk egy pár könnycseppet a gondtalan diákévekért :'( ).

Amire viszont próbálok nagyon ügyelni, hogy az alaphangulatom ne látszódjon meg az órai viselkedésemen. Manapság nem voltam túl jó passzban, és félig-meddig sikerült is - azt hiszem - palástolni. Szerencsére az órák közben sokszor felvidulok, mert úgy szeretem a tanulóimat, és a munkámat. :) És akkor ismét minden funny!